2025. március 21-én a műfordító csoport Szophoklész Oidipusz c. drámáját Robert Icke kortárs feldolgozásában tekintette meg a Radnóti Színházban. Lássuk diákjaink visszaemlékezéseit! Hogyan élték meg ők a színházi előadást?
„Nagyon tetszett. Főleg a rendezés és a szöveg adaptációja. Jó a színészi társulat is. Az első, ami eszembe jutott: “Szeretnék ebben a színházban játszani”. Tetszett, ahogy a rendező olyan finoman dönt a legfontosabb jelenetekről. Például, ahogy Jokaszté öngyilkos lett és ahogyan megvakította magát Oidipusz, és maga az a jelenet, amikor rájöttek, hogy ő Jokaszté fia. S a finálé – egy visszaemlékezés. Időzítő. A zene…. Nagy hatással volt rám.”
„Szerintem az egész előadás egy rébusz volt, vagyis inkább rejtvény, vagy olyan tévéműsor, ahol határozott időn belül kell a válaszokat keresni és adni. Miközben nem tudsz nem figyelni az órára és a szorongástól szapora lesz a légzés. Én ezeket nem szeretem, de itt jó volt.
Még mindig gondolkozom a végén — kellene egyáltalán ott, hogy az a pisztoly elsüljön? Tudom, hogy kötelező, hogy ha megjelent egy pisztoly a darabban, akkor el kell sülnie, de talán itt pont fölösleges volt. Úgy is láttuk, mennyit szenvedett szegény Jokaszté, és úgy is érthető, hogy vége van. Nem mindig szeretem a nyitott végét, de bevallom, itt ez jobb lenne.
Egy kicsit sok volt ez a kapocs és vágy Oidipusz és Jokaszté között, vagy azt mondanám, annyira szimpatikusak voltak együtt, hogy amikor kiderült ez az egész és ott már nagy tragédia volt, akkor is mint néző szurkoltam, hogy nekik ugyanúgy együtt kellene lenniük, és igen, ez abszurd, de akkor is.
Szívesen elolvastam volna ezt a fordítást.
A régi görögök talán unalmasak, de a feldolgozások jók. Főleg, mivel a mai világban ugyanazok a problémák: ki vagyok én? Milyen kapcsolatban vagyok a szüleimmel? Milyen tapasztalataim és saját tragédiáim vannak mögöttem? Mi fontos és mi nem annyira? Sok kérdésem van, de nem vagyok kész a válaszokra, vagyis?
Bevallom, eddig a Radnótiban a “10” című előadás volt a kedvencem, most pedig ez. És még egyszer köszönöm!”
„Úgy tűnt számomra, hogy ez egy nagyon jól összeszedett, átgondolt értelmezés az Oidipusz témájára. Mindig elég kockázatos ilyen klasszikus témákat feldolgozó darabokat színpadra állítani, mivel a nézők többségének már van elképzelése arról, hogy „mit kell érezniük a végén, miután megnézték”. Tetszettek a kis részletek, például amikor a fényképezés közben „Szophoklész!”-t mondtak, vagy az, hogy a végén, amikor már minden titok kiderült a múltból, a főszereplők egyedül fehérneműben maradtak a színpadon, szimbolikusan megerősítve, hogy most a lehető legsebezhetőbbek.”
„Szomorú. Tragédia. Vonakodtam megnézni egy modern feldolgozást, de szerintem jól sikerült a történetet egy mai helyzetbe illeszteni. Most tudtam meg, hogy a szemét egy tűsarkúval (ez a szó?) szúrta ki? Valahogy ez elkerülte a figyelmemet az előadás alatt!!!!”
„Nem nagyon értem, mit ad a választás-kontextus az egésznek. Szerintem nem lett volna nagyon más az előadás nélküle is.”
„Szerintem meglepően koherens volt a történet áthelyezése napjainkba, hihető volt az egyszerre utalás istenekre, jóslásra, kocsira. Bár el tudnék képzelni neki más véget, és lehet, hogy attól akár érdekesebb is lehetett volna, a szerző látszólag nem kívánt határozottan eltérni az eredetitől. Abban az esetben el kellene képzelni az alternatív Oidipuszt, aki hatalomba is kerül, ámbár sötét titkokkal együtt, viszont végül a darabnak szinte nincs mondanivalója a politikáról, sokkal inkább a „ki vagyok én?” kérdés foglalkoztatja. (Most olvastuk/láttam a Je suis Amphitryon-t, amely ugyanezt a kérdést kérdezi egy ógörög színdarab újraképzelésén keresztül. Rám az Oidipusz sokkal erősebben hatott.)”
“A múlt mindig rád talál. – Ez a gondolatom az előadás után.”
